2016. szeptember 16., péntek

Eszményi szerelem


A szerelem kezdete olyan, mint a tavasz. Friss, üde, tele élettel reményekkel és ígéretekkel. Amikor szerelmesek vagyunk úgy érezzük soha véget nem érő boldogságban van részünk. Tökéletesen összeillünk, minden olyan természetes és könnyű.

Egyszerűen varázslatos. 

Aztán kezdünk rájönni, hogy a párunk is gyarló, vannak hibái, esendő és  halandó. Épp olyan, mint mi. Rájövünk, hogy ezért is dolgozni kell, mint mindenért az életben, ami jó.  Nem olyan könnyű mindig szeretni, talán nem is vagyunk szüntelenül boldogok és egyre nagyobb a frusztrációnk is. 

Eszményi szerelem nincs. 

Erre jövünk rá és itt van az a pont, amikor sajnos vannak akik feladják. Feldják, mert nehéz és a szerelemtől nem ezt várták. Azt várták, hogy örökké tartson a szenvedély és a felhőtlen rajongás. Amikor hibáztatjuk őt, mert nem ezt vártuk és azt hisszük benne van a hiba, mert csalódtunk.

Pedig a hiba ott van, hogy elrugaszkodtunk a realitástól, valóságnak hittük azt, ami csak a képzeletünkben született meg. Nincs mindig napsütés és nincs mindig tavasz. Kell és van is borús idő, vihar és villámlás olykor pusztítás és lecsendesülés. Jön a tél és újra lesz tavasz...

Nem csak azt kell megértenünk, hogy a két nem nagyon különbözik egymástól, hanem azt is, hogy törődnünk kell egymással, a kapcsolattal annak üteme, ritmusa szerint. Mert minden változik, megújul, új fényben játszik és nekünk ezt a pulzálást kell megéreznünk. 

Ne legyünk szigorúbbak mással, mint magunkkal szemben és próbáljunk meg a lehető legnagyobb szeretetet és gondoskodást nyújtani a párunknak, hogy újra szívünkben tavasz tudjon ébredezni, mint annak idején.

Minden évszaknak megvannak a maga szépségei és haszna. Minden vita és jellemhiba javítható és tanulhatunk belőle, ha kellő türelemmel és teleranciával állunk hozzá. Mert semmit sem adnak ingyen, de minden kincs a miénk lehet, ha úgy szeretünk, ahogy az a másiknak is jó.