2013. november 25., hétfő

Érzelem és értelem


Mitől is szenvedünk a legjobban a párkapcsolatunkban? Attól, amiről azt hisszük, hogy megoldás, ám sajnos tévedünk. Ez pedig az, hogy a fókuszt az érzékekre helyezzük és nem az érzelmekre. Mit is jelent ez?

Azt jelenti, hogy olyan pontokat erősítünk és hajtunk, amik mulandóak és pillanatnyi boldogságot adnak csupán. Az érzékek folytonos kielégítése és annak állandó keresése nagy csapda. Ugyanis, ha nincs, akkor frusztráltak, szomorúak, csalódottak leszünk. Az érzékeink fölé jó helyezni az érzelmeket. 

Ez az a szint, ami már tartósabb és tartalmasabb boldogságot adhat. Sokszor látunk párokat, akik látszólag nem is annyira illenek össze, mégis nagyon jól megvannak, szeretik egymást. Mondjuk az egyik fél nagyon vonzó külsejű míg a másik kevésbé, mégis ez nem akadálya annak, hogy teljes legyen a harmónia. 


A lelket kell szeretni. A lélek, az érzelmek, a hangulat, aminek tartalma és sugárzása van. Ez az, ami miatt megszeretünk valakit és nem pedig a teste és a vágyak kielégítése. A lelke vonz minket hozzá és abba tudunk beleszeretni. Épp ezért ez a szint sokkal magasztosabb és célravezetőbb ideális esetben.

Érzékiség, érzelem, intelligencia. Persze tudom, hogy ez nem olyan könnyű és bizony hibázunk is sokszor, de a cél legyen ez. 

A férfi hiába tudja, akarja szeretni a párja testét és elégíti ki naponta, ha a lelki mélységet nem tudja érezni és nem képes annak megértésére. Ez egy nőnek semmit sem fog érni hosszú távon. A testünk változik, kívánatosságunk is alábbhagy majd és ezt mindannyiunknak tudnunk kell, ám mégis kell tudnunk szeretnünk egymást, hiszen ezen túlmutat a lélek állandósága és annak szerethetősége.

Éljünk lelki életet és akkor harmónikus és kerek lesz az életünk.



2013. november 12., kedd

Ma van az a holnap


Olyan könnyen észrevesszük mások hibáját, vétkeit, bukdácsolásait. Vajon a saját tévedéseinket hogyan kezeljük? Mennyire vagyunk magunkkal kegyesek vagy épp kegyetlenek? Képesek vagyunk-e magunkat is reálisan látni?

Igen, ez az ami nagyon nehéz és kell hozzá kis idő és igyekezet. Kell szigor és kegyetlen önvizsgálat, akkor amikor épp sajnálnánk magunkat, nyalogatnánk a sebeinket. Egy darabig talán ezt is lehet, de utána minden szentimentális időhúzás nélkül lépni kell. El kell indulni azon az úton, ami bár fájdalmas, de annál ígéretesebb és ami elkerülhetetlen. Épp ezért ne húzzuk az időt.


Mindannyiunkat ér trauma, mindenkinek megvan a maga pokla és keresztje, amit vinnie kell. Pont addig, amíg úgy nem döntünk, hogy letesszük és könnyítünk magunkon. Minden, ami történik körülöttünk az jelzés a pillanatnyi szintünkről. Hol tartunk, mik azok a dolgok, amik tanítanak és leckét jelentenek. Merre érdemes menni és mit kell elfelejtenünk, de gyorsan.


Ezekből a jelekből kell tanulnunk és lehetőség szerint nem jó megvárni, amíg a jelek olyan erősek, hogy már fájdalmas a beismerés: tényleg vak voltam eddig? 



Változtatni az életünkön csak magunk tudunk, mégpedig kellő fegyelemmel és lemondással. Lemondunk a megszokott, bevált ám elavult szokásainkról és helyette új szokásokat veszünk át, amik előre fognak vinni nem pedig lehúznak a mélybe.

Mindig fogunk találni kifogást és az idő sem lesz soha megfelelő, ha csak odázni akarunk. A most, a ma az a pillanat, ami a megfelelő. Felismerted a bajt, megértetted a helyzetedet, segítséget kértél, tudod a megoldást. Lépd is meg!


Sokszor még a rossz is hiányzik nekünk, mert félünk az újtól és nem tudjuk elképzelni mi vár ránk. Bíznunk kell magunkban és abban, hogy elhagyva a rossz és gátló szokásainkat az új csak jót hozhat és fejlődést. 


Hit, szeretet és türelem nélkül nincs fejlődés. Ám ha ezt megtesszük magunkért egy felelősségteljes és tudatos emberré válunk, aki nyugodtan élheti a harmónikus és teljes életét félelem és önvád nélkül. Boldogan a nehézségek ellenére is, mert tudjuk, hogy ami rajtunk múlt azt megtettük.