2013. február 27., szerda

Méltóság


Nagyon sokan élnek méltatlan kapcsolatban. Vajon miért? Miért elégednek meg a nők olykor a kevéssel és húzzák magukra az áldozat jelmezét? 

Azt gondolom elsősorban azért, mert nem tanulták meg az önszeretet művészetét. Mert nem mernek egyedül lenni és feldolgozni a múltat, beleértve a gyermekkort is. Azért, mert annyira szeretünk mi nők adni, hogy az első kedves szóra és bókra már elolvadunk. Az önzetlenség és törődés, a gondoskodás mind mind nagyon jó, de ne pazaroljuk mindezt arra méltatlanra.

Ami a legfontosabb: - előbb meg kell tanulnunk önmagunkról gondoskodni és szeretni magunkat is annyira, amit elvárunk mástól is. Figyelni nem csak kifelé, hanem befelé a szív irányába. Mit üzen, mit súg és vajon helyes úton vagyok-e?

A férfiak egy része elfelejtette már mi a dolga, de vannak még akik nagyon is tudják és nekünk ők kellenek. Őket azonban csak akkor érheted el, ha te magad és felkészült vagy és egészséges lelkületű, önazonos és kiegyensúlyozott, aki tud egyedül is élni ha kell és nem őrül bele a párkapcsolat utáni hajszába. 

Nehéz ez nekünk nőknek, mert egész nap ezen kattogunk, azonban a rágódás nem segít ezen. Segít viszont az önfejlesztés és a lét boldog elfogadás úgy, ahogy azt Isten épp szánja neked. Nem kapsz kevesebbet te sem annál, mint amit érdemelsz és elviselsz, de ha többet szeretnél, azért tenned kell.

Mit kell tenned? Ismerd meg magad és merj egyedül szembenézni a gyengeségeiddel, hogy azokat legyőzve erősebb és teljesebb lehess.

Az életünk lelkünk tükre is egyben. Olyan tükör, amiben megláthatod önmagad és amit akkor is szeretned kell, ha épp nem tetszik annyira. Ez is te vagy és ha nem tetszik, akkor próbálj meg változtatni rajta. A lényeg, hogy a méltóságod ne veszítsd el, mert egy nőnek ez nagy kincse. 



2013. február 22., péntek

Úton


Nem is olyan rég azt hallottam egy férfitől, hogy az a nő, akinek nincs párja biztosan sérült. Így aztán mindig az az érdekes, akinek van, mert az biztos rendben van. Talán nem boldog annyira, épp kikacsingat, de mégis kellett valakinek.

Azt gondolom, hogy ez elég téves következtetés. Először is mindannyian kissé sérültek vagyunk valamiben. Nem hinném, hogy sok ember van ebben az országban, aki tökéletesnek mondhatja magát. Mindannyiunknak van miben fejlődni és vannak leckék olykor, amik ráébresztenek minket a hiányosságunkra. 

Azonban az, hogy csak annak van párja, aki teljesen rendben van lelkileg vagy épp annyira nőies vagy férfias lenne, hogy ezt már megérdemli, enyhe túlzás.

Felteszik a kérdést ismerkedésnél: - Mióta nincs párod? - 1 éve.  És miért? Mert szükségem volt időre, hogy feldolgozzam a történteket.
Vagy a másik párbeszéd: - Mióta nincs párod? - 2 hete.  Már túl vagy rajta? - Persze, kész vagyok egy új kapcsolatra.

Vajon elhiszed? Elhisszük, hogy 2 hét alatt vagy akár 1 hónap alatt mindent elsimítottam magamban és feldolgoztam, amit kell? Vagy vonzóbb az, aki már valóban kellő idő távlatából tud beszélni a múltjáról. 

Talán épp te döntöttél úgy, hogy egy ideig nem szeretnél semmit sem elkapkodni és jobb egyedül, önmagad önismeretével eltöltött idővel, mint egy félmegoldásban élni. Nem kell egyik kapcsolatból a másikba rohanni feltétlenül csak hogy a társadalom, barátok és család elvárásainak megfeleljünk. 

Igen, talán nem vagy még elég nőies, hogy olyan párod legyen, akire vágysz. Talán nincs még annyi férfi erő benned, hogy olyan irányító és stabil társsá válj, amilyen szeretnél lenni. Az is lehet, hogy nem is szeretnél kapcsolatot, mert nagyon szeretsz egyedül élni és más dolgok állnak a fókuszban. A lényeg mindig az, hogy boldog tudj lenni bármi is történik. Elfogadva azt, amit épp kapsz.

Mindenkinek maga kell, hogy eldöntse hova tartozik és rájönnie arra, hogy miért tart ott ahol tart és hova szeretne eljutni. Ha ismerjük a célt, akkor már csak az utat kell megtalálnunk és azon végig menni, még akkor is, ha ez nem mindenkinek fog tetszeni.





2013. február 20., szerda

Álmodj királylány...


Mindannyiunknak vannak problémáink és nehézségeink. Vannak téves döntéseink és félreértelmezések. Keressük a személyiségünket és próbálunk a legjobb emberek lenni, amennyire ez lehetséges - legalábbis reményeim szerint.

Mégis néha csalódunk magunkban nem csak másokban. Csalódunk, mert nem tudtuk megoldani az adott problémát úgy, hogy az valóban jó legyen mindenkinek. Mi nők érzelmesek vagyunk és egyben analitikusak is. Egyszerre vagyunk képesek használni mindkettőt, de természetesen inkább hajlunk az érzelmes megközelítés felé.

A férfiak azonban egyszerre csak az egyiket tudják használni. Többnyire persze analitikusak, racionálisak és ha olykor mégis érzelmesek, akkor vagy nagyom imádjuk őket vagy furcsáljuk. Sok nő nem érti, hogy hogyan tud a párja annyira racionális lenni és higgadt, vagy épp mindig olyan logikus. Mások pedig nem értik, hogy a párjuk miért olyan túláradó, érzelgős.

Mindannyiunkban ott lapul mindkét nem egy-egy sajátossága, de hogy kiben milyen mértékben az már változó. Azonban nem árt tudnunk, hogy alapvetően különbözünk és jó ismerni azt is, hogy miben. 



A nőies nő nem baj, ha türelmes és képes várni. Várni türelemmel és szeretettel. Adni önzetlenül, ha kell, de önmagát is szeretve élni. Manapság azt gondolom a legnagyobb kihívást a türelem jelenti. Kinek tetszik egy hisztis és kényeskedő, türelmetlen királylány? Követelőző és elvárásokkal teli? Makacs és erőszakos?

Kevés embernek szerintem. De vajon kinek tetszik egy olyan királyfi, aki nem elég érzékeny a szépre és romantikára. Aki nem tud bókolni és szép szavakkal illetni a királylányt? Kinek tetszik az, hogy a királyfi kényes és harc helyett sírdogál. A sárkánnyal ki fog szembeszállni akkor. Ki menti meg akkor a királylányt?

Ha tudjuk a szerepünket és a helyünket, ha képesek vagyunk látni magunkat és a hibáinkat, akkor van esély az események alakítására a megfelelő módon.  


 

2013. február 14., csütörtök

Szeretsz adni?


Ma van Valentin nap, amit valaki vagy szeret vagy nem. A kérdésem ilyenkor mindig az, hogy vajon mi a baj ezzel a nappal? Mi az, ami a férfiak egy részét annyira irritálja? Mi a baj a virággal, szívvel...?

A magam részéről szeretek adni és bevallom kapni is. Adni azonban egy fokkal még jobb, mint kapni. Látni az örömöt a párom arcán szerintem elég nagy boldogság. Készülni, gondolkodni, utána járni és előállni az apró meglepetéssel nem a negatív élmények egyike.

Mégis vannak olyan férfiak, akik ezt nem teszik meg már csak azért sem. Nem, mert úgy érzik rájuk van erőltetve valami, amit ők nem szeretnének. De vajon mi a bajuk az adással és a szeretet kimutatásával? Hol itt a sérülés?


Én azt figyeltem meg, hogy leginkább - tisztelet a kivételnek - azok a férfiak nem vesznek a jeles napokon semmit, akik egyébként sem figyelmesek. Mert a kérdésem az: tegnap vettél virágot, könyvet, apróságot a párodnak? Holnap eszedbe fog jutni, hogy szavak helyett még pici meglepetéssel is kedveskedj?



Vajon miért olyan fontos ez a nőknek, nekünk? Azért, mert ilyen a természetünk. Mert mi nők szeretjük az ékszereket, a szép ruhákat, a virágokat és egyáltalán a szerelemmel és szépséggel kapcsolatos mindenfélét. Mi ilyenek vagyunk.

A férfiak pedig többnyire szeretik az autókat, a sebességet, az akció filmeket, bunyót és focit, a playstation-t és sorolhatnám még... Mért ők meg ilyenek. Megfőzzük nekik a kedvenc ételeiket, adunk mosolyt és ölelést, rendet teszünk a szekrényükben, adunk apróságot amikor csak tudunk, mert mi nők szeretjük naponta kifejezni a szeretetünket úgy, ahogy az nekik jó.

Drága Uraim! Adják meg a nőknek azt, ami jár nekik és akkor higgyék el sokkal boldogabbak és elégedettebbek  lesznek. Minden pár és család élete sokkal harmonikusabb lenne, mert olyan apróságokon múlik ez, amit nem érdemes kockáztatni.


Az örömszerzésnek és a szeretet ezer módjának kifejezésének csak a képzeletünk szab határokat. Hagyjuk szárnyalni a fantáziánkat és adjunk szeretettel akár ezen a napon is valamit, amitől mosolyt és ölelést kapunk viszonzásul! 

Boldog Valentin napot!



 

2013. február 12., kedd

Bár a jég kemény a virág mégis utat talál magának...


Pár dologban mindannyian megegyezünk. Nevezetesen abban, hogy mindannyian hibázunk, tévhitekben ringatjuk magunkat, becsapunk olykor másokat és magunkat és elég gyengék az érzékszerveink. Ilyen képességekkel indulunk neki az életnek és ebből kéne mégis kihozni a legjobbat.

Hogyan tudunk neki állni az életünk rendbetételéhez? Mivel kezdjem és hogyan haladjak?

Úgy, hogy meg kell ismernünk magunkat. Honnan jöttünk és mi az életünk értelme? Mi a célom és azt hogyan tudom elérni? Ezek a kérdések várnak válaszra és ezeket ha lassan megértjük, akkor haladni is tudunk. 

Az önmegismerés és önnevelés segítség nélkül nem megy. Muszáj, hogy olyan emberhez forduljunk segítségül, aki hiteles és akinek a szavára adunk. Azonban ehhez kell önkritika és némi alázat. Kell, hogy lássuk, hogy az életünket mi irányítjuk és nem szabad, hogy csak sodródjunk az árral.


Arra kell törekednünk, hogy az értékelésünk: látásunk ( belső látás is) tisztuljon ki, hogy az elménket irányítani tudjuk és az intelligenciánkat használjuk. Ha ez megvan, akkor már kevésbé fogjuk becsapni magunkat és másokat sem kell, hiszen nincs rá szükségünk. Nem fogjuk tévhitekben ringatni magunkat, mert az illúzió eltorzítja a valóságot és nem tudunk tisztán látni. Hibázni fogunk még olykor, de törekedjünk arra, hogy egyre kevesebbet és azt ki tudjuk javítani a megfelelő alázattal és tudatossággal.

Mindannyian esendőek vagyunk és mindannyiunknak megvan a személyes kudarca és harca magával, a sorsával. Kinek mi és hogy az mennyire nehéz az változó persze. Törekedjünk arra, hogy ne csapjuk be magunkat és még ha valami nehéz is, hosszú távon áldásosabb egy jó döntés.

Sokan a könnyebbik végét szeretnénk megfogni a dolgoknak, azonban hosszú távon nem biztos, hogy az a jobb. Talán  most nehéz, de megéri kicsit lemondani és szenvedni, hogy az eredmény tartósabb és átütőbb legyen. Önkritikával, szeretettel és alázattal.



 

2013. február 4., hétfő

Egyedül nem megy?


Sokan szinte soha sem éltek még egyedül. Épp ezért a félelem, ami egyik párkapcsolatból a másikba hajtja őket annyira erős, hogy nem merik az egyedüllét áldásos hatásait megtapasztalni. Mert vannak olyan hatásai, ami nagyon fontosak egy ember fejlődéséhez. 

A jó hírem az, hogy sosem vagyunk egyedül. Most nem csak Istenre gondolok, aki mindig velünk van, hanem a belső gyerekre (inner child), aki te magad vagy. Mindannyiunkban ott lapul egy kis gyermek, aki sérült egykor vagy csak egyszerűen megértésre vágyik. Magunknak kell ezzel az apró hanggal beszélgetnünk és felmérnünk a helyzetét, állapotát. 

Hol tartunk és miben tudod segíteni (önmagad)? Hogyan tudsz tovább haladni és biztos, hogy ehhez mindenképp egy társ szükséges? Hiszen még csak ismerkedem magammal és most tanulom a hibák helyrehozását. Képes leszek-e egy nagy csalódás után új kapcsolatot helyesen és megfelelően megélni, vezetni (férfi esetében)?


Az egyedül-LÉT is létezés és nem szabad azt hinnünk, hogy árvák, magányosak, szomorúak és megbélyegezettek vagyunk. Az öntörődés az első lépés, mert akkor vagyunk képesek mással is törődni. Ha magunkat is képesek vagyunk uralni, szeretni, gondozni, fejleszteni, akkor tudunk másokkal is kellőképpen törődni.

Ha már el tudjuk látni magunkat, ha tudunk tudatosak lenni és felelősségteljes döntéseket hozni, akkor leszünk képesek igazán egy harmónikus család megalkotására is. A párunk sorsa is a felelősségünk, a gyermekünké is és a saját sorosunk is a döntéseink árnyékában fognak megnyilvánulni.

Épp ezért gondolom, hogy egy csalódás után, egy szakítás után tudjunk egyedül, akarjunk egyedül is létezni, mert kizárólag a feldolgozás az, ami segít. Amit nem emésztünk meg, az beteggé tesz. Talán nem azonnal jelentkezik, de megnyilvánulhat bármikor.


Legyünk türelmesek és szeressük magunkat úgy, ahogy az igazán megfelelő. A szigor, a fegyelem is a szeretet jele, hiszen ha mindig csak simogatnánk magunkat, kényeztetnénk és semmi lemondást nem teszünk, akkor vajon az hova vezet?

Ne féljünk annyira magunktól! Ha már jól el tudsz lenni magaddal és élvezni fogod a saját társaságod a nap 24 órájában, akkor hidd el, mások is élvezni fogják a társaságod. Vonzó leszel és önazonos. Érett és kiegyensúlyozott, mert szembe tudtál nézni saját korlátaiddal.