2012. február 4., szombat

Törődés

 
Amikor a lelkünk lecsendesedett a nagy fájdalomban és már tudunk mosolyogni és őszintén figyelni másokra is, akkor túl vagyunk a nehezén. Nagyon jó figyelni az embereket és a világot, hogy hogyan illeszkedünk bele és hol tudunk hasznosak lenni. Az a legjobb, amikor nem csak magunkkal törődünk hanem másokkal is és próbálunk adni és segíteni annak, akinek szüksége van rá.
A depire hajlamos emberek akkor tudnak a legkönnyebben kijönni ebből az állapotból, amikor egy rendszert alakítanak ki az életükben és ha másokra is figyelnek nem csak magukra. Teszik ezt akkor is, amikor nehéz (akkor talán még jobban).

Egy gyerek életében is a rendszer és a szertartások nagyon nagy stabilitást és biztonságot jelentenek. Így vagyunk ezzel mi, de főleg a hangulatingadozó embereknek ajánlom. A szertartások tartalmassá és könnyebbé teszik az életet. Ha olyan életformát alakítunk ki magunknak, amiben jól érezzük magunkat, de egyszerre fegyelmez is minket az nagyon sokat segíthet. 

 
Emlékszem gyerekkoromban nagyi mindig elmondott egy áldást az asztalnál evés előtt és csak utána ehettünk. Nem volt szigorú hanem melegszívű és épp ezért volt ez olyan elhagyhatatlan és tiszteletteljes szertartás. Én is felajánlom az ételt Krisnának mielőtt eszünk és csak utána kezdünk el élvezettel falatozni. Ez türelemre int és azt tudatosítja bennünk, hogy hálásak vagyunk az ételért is, mert Isten nélkül bizony nem lenne az sem (látjuk, hogy sok helyen nincs is).


Mielőtt bármit tennénk és belefognánk valamibe gondoljuk végig, hogy hogyan lenne az a legmegfelelőbb és éveken át tartható szokás. Olyan életformát érdemes kialakítani, amiben nem csak az élvezet, de a fegyelem és a tisztelet is benne van. Tisztelet Isten iránt, mások iránt, a természet iránt és önmagunknak felé is egyben.

Foglalkozzunk magunkkal, de ne csupán ez legyen a fókusz, hanem a körülöttünk lévő környezettel és világgal is egy kicsit és akkor meglátjuk, hogy milyen elenyésző a mi fájdalmunk másokhoz képest. Tudom, hogy ez nem megnyugtató egy csalódás közepette, de mégis jó ha nem felejtjük el, hogy nem csak mi létezünk, hanem vannak még rajtunk kívül mások is. Emlékszem anyukám nem volt mindig boldog és sajnos nem is tudott ebből kiszakadni és rám is próbálta a terhet rárakni a mélabúval (majdnem sikerült). Ahelyett, hogy kizárta volna és próbált volna derűs lenni engem is terhelt vele szegény. Nem tudta másképp, beleélte magát a szenvedésbe. Nem akart rosszat csak önmagán kívül nehéz volt figyelnie mások hangulatára is.


Nem akartam én is ezt, épp ezért szerettem a legnagyobb bajomban is törődni másokkal is, mert akkor nem vettem annyira komolyan a kis szerencsétlen életemet. Ma pedig már pillanatok alatt kirántom magam a bajból (sok erő kell hozzá néha bevallom), mert nem szeretek sokat ott időzni, inkább boldogoskodni akarok tovább :) 


Ha eleged van a bánatból és szomorúság már nehéz teher, akkor szedd össze minden erődet és igenis mosolyogj. Nyisd ki a szíved másoknak is és meglátod mennyire hamar megmelegszik újra.

Pici versike:
"Szívedből eredő erezet rajzolja fáradtra kezedet
S mégis mint egy lenge lepke libben lágyan a tenyeredbe
Megpihenne vele föld és ég
Ám ő mégis  mindig menne még
Simogatná a világ fejét
Légy jó és mondok egy szép mesét."






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése